Cserna-Szabó András írásai
Az arab hajós esete a tatár marhával
(Szinbád tatár bifsztekje)
Két gasztroceleb, két kulináris sztár találkozik itt egy tányéron: Szindbád és a tatár. Utóbbi eredetéről erősen megoszlanak a vélemények, a leggyakoribb verzió szerint a marhahúst a tatárok a lovuk nyerge alatt puhították, aztán vágták össze nagyon-nagyon apróra (és itt a főszabály: nem darálni, hanem éles késsel apróra vágni, nagyon apróra). A tatároknak ugyanis nem volt ideje hőkezelni (főzni), ezért nyersen ették a húst. (A legenda igen gyenge lábakon áll, de nem tudunk jobbat sajnos…) A magyar konyhától alapvetően idegen a nyers hús fogyasztása, de egy igazi tatárnak senki nem tud ellenállni (legyen az bélszínből vagy hátszínből, sőt lazacból vagy zöldségekből). Szindbád azért valószínűleg egy levesben vajpuhára főtt tafelspitz-et, vagyis tányérhúst választott volna – Ferenc Jóska pedig biztosan (ez volt ugyanis kedvenc fogása). És miért Szindbádról van elnevezve ez a tatár? Természetesen a velőscsont miatt. Krúdy hőséről – Huszárik Zoltán halhatatlan filmje után – először mindenkinek a velőscsont fog eszébe jutni ameddig világ a világ. Ebben a fogásban azonban a velőscsont nem levesben fő, hanem karikára vágva grillezi a séf. Kapri és fürjtojás – milyen szép! Szindbád, a hajós pedig megeszi a velős tatárt az utolsó falatig, iszik rá valamit (persze Krúdy-fröccsöt: 9/1 a bor javára), azután csak csendben és elégedetten néz maga elé. Mert: „Ilyenkor szerette legjobban a kocsmát, délután négy és hét között, mikor a hideg zsír- és füstszag lassan szellőzik a félig nyitott felső ablakon át, az asztalokat már leszedték, a személyzet bóbiskol és dolga után jár a kihűlt teremben, a városban mindenki üzlete, gondjai, szenvedélyei után szaladgál, a főpincér nem zaklatja többé a vendéget aggódó és udvariaskodó kérdéseivel, s olyan béke és nyugalom árad el a teremben, mint egy középkori kolostor refektóriumában. Ilyenkor szeretett néhány gondosan megválasztott férfi társaságában hallgatni Szindbád.”